Szlukovinyi Péter – A Miskolc környéki csodarabbik nyomában

Csodarabbi. Méltán híresült el ez a kifejezés úgy a zsidóság, mint a galut többi népei körében. Sokszor hallhatunk csodás eseményekről, vallási előljárók természetfeletti képességeiről, melyeknek többsége inkább csak amolyan önigazolásnak tűnik. A zsidóságnak soha nem volt szüksége direkt és elvont bizonyításokra, amelyek a Mózesi törvények legitimitását kellett volna, hogy erősítsék. A Tóra végtelen forrása ad erőt és tiszteletet ahhoz, hogy az embert, mint megismételhetetlent állítsuk a törvények és a hagyomány középpontjába, az Örökkévaló feltétlen szolgálatába. Nem elég tudni mindazt, amit tanítóink évezredes bölcselete keltett életre, a meghallás képessége is társunk kell legyen a mindennapokban. Rabbik, rebék, mággidok és más szentéletű emberek adnak bizonyosságot affelől, hogy emberként, vezetőként, tudósként hallgatták a szegények, rászorultak, betegek kérését. Minden időben szükség van rájuk, hogy vigaszt nyújtsanak vagy irányt mutassanak. Északkelet-Magyarország földrajzi fekvése lehetőséget adott ezeknek az embereknek, hogy úton-útfélen találkozzanak. Tetteik és fennmaradt neveik által halhatatlanokká váltak, zarándokok ezrei emlékeznek meg sírjaiknál, hogy kéréseikkel egy igaz embert küldjenek az Örökkévaló szent trónusa elé.

A fennmaradt több száz feljegyzés és anekdota nem mindig tartalmazza a helyet vagy a rabbi nevét, ezért nem tudjuk pontosan kinek is a jótéteményéről szól. Vannak azonban olyan csodarabbispecifikus jelek, amelyekből bátran következtethetünk egyes személyekre.

Bodrogkeresztúr

Bodrogkeresztúr a Tokaj-Hegyalja legkiesebb fekvésű települései közé tartozik. Közvetlenül a Bodrog mellett fekszik, a 164 méter magas Dereszla domb alatt hosszan elnyúlva. A Bodrogon túl ligetes, mocsaras síkság terül el, amelynek nagy része a Tokaj- Bodrogzug Tájvédelmi Körzethez tartozik. A tavaszi áradások idején hatalmas összefüggő víztükörben tükröződnek a település házai.
Bodrogkeresztúr itthoni és határokon túli ismertségét nem kis mértékben zsidó múltjának , intézményeinek, hászid hagyományainak és csodarabbiként tisztelt lelki vezetőjének köszönhette. A zsidók számottevőbb csoportjának letelepedését 1726-ra teszik. Mádhoz, Liszkához, Tarcalhoz hasonlóan a kóser bor készítésének lehetősége vonzotta vonzotta a letelepedőket. Nem csupán a kiváló ízminőség és zamat volt csábító, hanem az a tény is, hogy a hegyaljai bort anélkül lehetett “tengelyen” -szekéren szállítani, hogy fénye, áttetszősége megtört, megzavarosodott volna. A kezdeti diaszpórát kibocsátó galíciai városok zsidóival fenntartott rokoni és üzleti kapcsolatoknak köszönhetően a lengyelországi zsidókat foglalkoztató vallási-szellemi áramlatok akadálytalanul jutottak el a “Hegyelach” kehiláiba, -hitközségeibe. Különösen így volt ez a haszidizmus esetében, amelynek rajongó , feltétlen istenszeretettől izzó misztikus tanítása és hangulata egyetlen hegyaljai közösséget sem hagyott megérintetlenül. A komor aszkézistől tartózkodó, imádságában boldogan szárnyaló lelkület talán nem is állt olyan messze a vidék borral foglalatoskodó kisvárosi és falusi zsidóinak lelkületétől. Így a profán cselekmények is átlényegülnek, magasztos értelmet nyernek és így Isten dicsőítésének részévé válnak.

A hászidok viseletükben, szokásaikban büszkén vállalták a környezettől való feltűnő különbözést, szakáll és pajeszviseletet, valamint a jiddis nyelv kizárólagos használatát a közösség belső életében. A hászid közösség központjában a rebbe (cáddik, csodarabbi) áll, híveik lelki-testi bajaikkal hozzájuk fordulnak tanácsért, és a rebbe olykor amulettekkel, úgynevezett kámeákkal is ellátta a rászorultnak ítélteket. A mozgalom alapítója Izrael Baal Sem Tov is megfordult -legalábbis a hagyomány szerint Szerencsen Kállóban és Mezőzomborban. A magyarországi hászidizmus megalapítója Eizikel Taub nagykállói rabbi volt. Őt követte Móse Teitelbaum Sátoraljaújhelyen. A Hegyalján kiemelkedő népszerűségnek örvendett a liszkai Cvi Hirschele Friedman. Az ő tanítványa volt Jesája Steiner a keresztúri zsidók büszkesége, akinek nyugvóhelye a hászidok hőn vágyott zarándokhelye.
Reb Sájele Zborón Született 1851-ben, Olaszliszkán Friedmann rabbi tanitványa volt és olyannyira kiemelkedett társai közül, hogy sokan az ottani rabbiszék várományosát látták benne. Hallatlan népszerűségét puritán életmódjának, a szegények iránt érzett nagy részvétének és nem utolsó sorban látnoki képességeinek köszönhette. Miután a liszkai rabbiválasztáson ellenfelei győzedelmeskedtek, híveivel Keresztúrra költözött.
Itt alakította ki “udvartartását”, amely mindenek előtt a rászorultak élelmezését, felruházását és lelki vigasztalását tűzte célul maga elé. Péntek esténként -igazi cáddikhoz illően- Tisch-t tartott, azaz tanítványaival és vendégeivel önfeledt imába, éneklésbe és táncba feledkezve ünnepelte a szombat beköszöntét. Ilyenkor több százan iparkodtak asztaláról morzsákat -sirájimot- szerezni, amiknek gyógyító erőt tulajdonítottak. Ekkor ritmikus, olykor monoton dalokat (zmiresz) énekeltek, majd órákig is eltartó körtáncba kezdtek. Reb Sájele rendkívüli vallásossága, szuggesztív egyénisége és környezetének rajongása nagy hatással volt a keresztény lakosságra is. Általánosan Szent Papként emlegették, alakját mítikus csodálattal övezték. A zarándoksereg nagyban hozzájárult a falu kereskedőinek, szállásadó lakosainak anyagi gyarapodásához.

Sáje Steiner 1925 április 23-án, (ijjár hó 3-án) hunyt el. Temetése óriási esemény volt, olyannyira, hogy a határon túlról különvonatok szállították tisztelőit a temetésre, amelyen a legnagyobb hászid rabbik mondtak heszpedet (gyászbeszédet). Legendássá vált alakjáról nagy Lőw Immánuel szegedi rabbi is megemlékezett. Nagy rabbiknak kijáró tiszteletből asztalából készítettek neki koporsót. A különleges szokásról Scheiber Sándor professzor külön tanulmányban emlékezett meg. A Dereszla domb temetőjében lévő sírja fölé óhelt (sátrat, házikót) emeltek. A bodrogkeresztúri néphagyomány számos történetet őriz a rabbiról. Ezek gazdag gyűjteményét adta közre Zelenák István 2000-ben megjelent, Tokaji zsidó emlékek című munkájában. A továbbiakban ezekből idézünk egy csokorra valót, Steiner Jesáje rabbiról. Steiner Jesáje annak idején a liszkai rabbi mellett volt bócher. Ő volt a legfogékonyabb tanítvány. Egyszer egy híres rabbi vendégeskedett Liszkán, s hosszasan beszélgettek Friedmann rabbival valami hitelvekről. Váratlanul mocorgást hallottak. Beszélgettek tovább. Újra hallatszott a mocorgás. Mire Cvi Hirsch: Bist du, Sájele ? A nevezett személy előmászott az ágy alól. Jót nevettek. “Ebből a gyerekből nagy ember lesz” – mondta az idegen rabbi. Gyerekkoromban én is gyakran megfordultam a rabbi portáján. Apám volt az egyik kőművese, sírköveket is faragott. Oda bárki szabadon bemehetett. Keresztények is jártak hozzá tanácsot kérni. Irodája a sarokszobában volt. Korrekt, nagy tudású embernek ismerték. Ha két zsidó vitatkozott üzleti ügyben, ő csinált közöttük rendet. Más esetben, amikor a peres felek a kúriáig mentek, végül mégis a rabbinál kötöttek ki. Ő igazságot tett, mégpedig a keresztény javára. Tanácsot is adott. Ha kérdezték, folytassák-e ezt vagy azt az üzletet, hallgattak a tanácsra. Jót cselekedett. Túlzottan vallásos volt, mindig imádkozott. A rabbi felesége szinte állandóan sütött-főzött. A sima kalács vízzel készült, s pénteken fogyasztották el. Sokan voltak, főleg péntek este. Sok sólet (csólent) készült itt, ami babfőzelék liba-, vagy kacsahússal. Sok libát vágtak, s füstre tették. A csólent is kemencében készült. Sokszor láttam, amint a sátoros ünnepeken a kucska (kis ház, a mai virágbolt) tetejét felnyitották, s ott gyékényen térdelve sokat imádkoztak. Piremkor (purim), húsvét előtt nagy volt a készülődés. Eszter-napkor mulattak, ez volt az örömünnep. Eszter megmentette a zsidókat. Pénteken mindenki bemehetett a rabbi házába, kapott enni. Nem volt ott más, csak a puszta falak. Ilyenkor babgulyás, bableves főtt, ezt kapta mindenki.

Engel Sándor tokaji fűszer-nagykereskedő minden pénteken kora délután felpakolt egy szekérnyi főzési alapanyagot, fűszert, áthajtott Keresztúrba Reb Sájeléhez. Ajándék volt ez a szegényeknek.

Tokaj felől krumplival megrakott szekér haladt Keresztúr főutcáján. A rabbi házánál a lovak megálltak. Hiába hajtotta, ütötte őket a fuvaros, csak nem indultak. A rabbi éppen imádkozott. Kinézett a nagy zajra az ablakon át, majd kijött. “Miért ütöd a lovakat ?” A válasz meghallgatása után azt mondta: “Rakj le két zsák krumplit, s meglátod, elindulnak.” A kocsis lerakta. A lovak rögtön elindultak.

A csodarabbiról anyámtól hallottam. Azt mondta, oda mindenki mehetett tanácsot kérni. Tőle nem jött el senki sem, hogy meg ne etette volna. Megmondta, ki milyen álláspontot foglaljon el. Ha tudott segíteni, pénzt is adott. A Lebuj-kocsma egy zsidóé volt. Annak a kocsmárosnak a fia is elment hozzá tanácsot kérni, s a tanács be is vált. Szekereken is jártak hozzá, még külföldről is. Jószívű volt. Még gyógyított is.

Nagyapámtól hallottam. Erdőt irtottak a Bodrogközben. A folyó ki volt áradva, sok halat lehetett fogni. Elvitték eladni a rabbi házához. Velük volt egy gyerek (nemrég elhalt nagybátyám), s a rabbi ránézett. “Ez a gyerek maláriás.” – mondta. Adott az apjának valami porokat, azt kellett szednie. A gyerek idővel meggyógyult.

Otthon nagyon sokszor hallottam apámtól a következő történetet. A keresztúri rabbi csodatételével magyarázták világra jövésünk körülményeit. Anyám terhes volt. Dr. Goldstein, a városi orvos megállapította, hogy a gyerek meghalt, s eltávolította a magzatot. Azt mondta, anyám is meg fog halni, mert műtét közben hullamérgezést kapott. Apám nagyon megijedt. Valaki azt tanácsolta, menjen el a rabbihoz. El is ment. Hosszú sor állt, várt a sorára. Amikor a küszöbhöz ért, s benézett, meglátta a rabbi. Kiszólította a sorból, s azt mondta: “Menj a sarokba, és imádkozz !” Imádkozott, majd mikor sorra került, elmondta az esetet. “Az a sok pénz kell, vagy a feleséged ?” – kérdezte a rabbi. (A sarokban kisebb asztalon nagy halom pénz állt.) “A feleségem ! Segítsen, mert csak a csoda segíthet !” Mire a rabbi: “Adok neked három kockacukrot, minden nap csepegtess rá ebből a folyadékból. Meglátod, meggyógyul. Meg fog maradni. Csak menj!” Hazamenve leült az ágy szélére. “Na mit mondott a rabbi ?” – kérdezte látszólag alvó felesége, pedig nem is tudta, hogy ott volt. Elmondta. Kiültette a feleségét egy székre, ahogy a rabbi mondta, s minden nap megkapta a kockacukrot. Harmadnapra felállt. Nemcsak életben maradt, de még szült három gyereket.

Kezdő óvónő voltam. Három évig nem kaptam állást. 1923-ban Tokajban végre állást hirdettek. Egy helyre tizennyolcan adtak be pályázatot. A felügyelőbizottság minden tagjának volt jelöltje. A jegyző lányát maga a főispán patronálta. Anyám barátnője, Grósz Ilonka azt tanácsolta, menjünk ki a rabbihoz. Szekérre ültünk, s áthajtottunk. Elmondtuk, mi a helyzet. “Menjetek haza, meg lesz választva !” – mondta a rabbi. A választáskor valaki új javaslattal állt elő: legyen titkos szavazás! Így történt. A 22 tagból tizennyolc rám szavazott. Később tudtuk meg, mikor a rabbiné (rébchen) meglátogatta Grósz Ilonkát, hogy a választáskor a rabbi egész nap imádkozott. Ma is hiszem, ő segített.

Apám mesélte, hogy szeretett volna kőműves-iskolába menni. Pesten volt az iskola, oda kellett menni felvételi vizsgára. Izgalmában elment a szemben lakó rabbihoz. “Nyugodj meg, sikerülni fog! Inádkozni fogok.” Sikerült a vizsga, elment megköszönni a segítséget. “Én a Jóistennel beszélgetek. Tudtam, nem lesz semmi baj.” – mondta a rabbi.

Templomból jöttek az emberek, váratlanul nagy zaj támadt. A zsinagóga és a rabbilakás között volt egy kút, beleesett egy gyerek. A zajra a rabbi is előjött. “Nem fog meghalni !” – mondta. Apám azt tanácsolta, engedjenek le kötelet. “Ne kötelet, láncot.” – szólt közbe a rabbi. Abba a gyerek, aki a kút szélén a köveket fogta, belekapaszkodott. Lassan húzták. “Óvatosan!” – intette őket a rabbi. Aztán azt tanácsolta, lassan, fokozatosan melegítsék fel. A gyerek életben maradt.

Gyerekkoromban a virágoskertet kapáltam, mikor jött egy néni. Vesz-e nekem az anyám nyakláncot`? – tudakolta, s beküldött megtudakolni. Anyámnak elmondta, hogy nagybeteg az egyetlen lánya, s a rabbit ajánlották. De pénze nem volt, vitte a nyakláncot, de a rabbi nem fogadta el. Anyám megvette nekem a láncot 200 koronáért, az asszony visszament Reb Sájeléhez. “Ez a nyaklánc !” -mondta ő. “Én kiegészítem a pénzed. Nyugodj meg, a lányod meg fog gyógyulni!” Két hónap múlva újra eljött az asszony Székesfehérvár melletti falujából. Megköszönte a rabbinak. “Már jár a lányom.”

Hat éves voltam, a papkertben laktunk. Egyszer késő este mocorgás, s valami furcsa ének hallatszott az ablak alatt. Féltünk, mert apám nem volt otthon. Kocogtatták az ablakot, majd újra hallottuk az éneklést. (A szöveg nélküli dallamról lehet szó. – Z. L) Másnap megtudtuk, hogy a szomszéd cigányasszony, Ida néni fogadta be az idegent. Elmondta, hogy a tuzséri fatelep gazdag tulajdonosa volt, eltévedt. A keresztúri rabbihoz igyekezett tanácsot kérni. Két éve meghalt a felesége, meg akarta tudni, jól teszi-e, ha megnősül ?

Közeledett a péntek este, de nem volt hal. A rabbiné idegesen járkált, majd beszólt a férjének: “Nincs hal !” Reb Sájele csak imádkozott. Egy idő múlva a rabbiné újra beszólt: “Itt az este, de még nincs hal !” Mire Reb Sájele: “Légy nyugodt, lesz ! Ne zavarj !” – s újra imájába mélyedt. Nemsokára elszállt egy gólya az udvar fölött, s kiejtett a csőréből egy halat. Körbeszállt, kelepelt egyet. Volt már hal.

Egy zsidó ember elment Reb Sájeléhez: “Szeretném, ha megszabadulna a fiam a gajtétól” (keresztény feleség). Mire a rabbi: “Minden rendben lesz !” – elkezdett imádkozni. Egyszer a férj nem volt otthon, a fiatalasszony tüzes vasalóval dolgozott. Szikra pattant, kigyulladt a függöny, majd az egész ház. Füstmérgezésben meghalt az asszony. Úgy hitték, kérésük teljesült.

Amikor valaki rálépett a rabbi küszöbére, mindannyiszor egy koronát gyártott a prés, ami a küszöbbe volt építve.
Leégett a zsinagóga melletti épület. A rabbi háromszor körülszaladta, s a tűz elaludt.
Nem tudom mék mondta. Amikor meghalt a keresztúri rabbi, nagyot dörrent az ég. Pedig felhő sem volt. Abban az órában halt meg.

Azt írja a könyv, Reb Sájele Szandecből hazajövet halt meg. Ez nem igaz. Ő egy 160 cm magas, köpcös, igen elhízott ember volt. Nem járt sehová. Még az állomásra sem, nemhogy Galíciába.

Nem úgy halt meg, ahogy mondják. Az udvari lakást, melyben fia lakott, újra zsindelyezték. A rabbi papucsban járt. Átment az udvaron, szögbe lépett, de nem sokat adott rá. Harmadnapra bedagadt. Megmutatta híres orvosunknak, Kahán Jakabnak, aki vérmérgezést állapított meg, s kórházba küldte. Nem ment. Harmadnapra meghalt.

Reb Sájele 1925-ben halt meg. Annyian voltak a temetésén, hogy még az akácfákon és háztetőkön is voltak. Filléres vonatnak hívták, amivel jöttek. Az állomásról fuvarosok hozták a faluba a vendégeket. Többet kerestek aznap, mint máskor egy hét alatt.

Anyámtól hallottam, hogy nem szabad a Dereszlán átmenni. A temetőnél, ahol járt, egyszercsak megszólalt egy hang: “Ne tovább ! Ne tovább !” Megijedt, visszafordult. Eszébe jutott a régi történet: van ott egy csipkebokor, ami hétévente lángra lobban. Ha mégis ott akarsz átmenni, tégy szentelt krétát vagy fokhagymát a zsebedbe. Úgy nem lesz baj.

Anyám modern asszony volt. Mégis amikor torokgyíkban voltunk, elment Ereb Sájeléhez. Ő adott anyámnak egy zacskó kockacukrot, amit megáldott. Ebből adott anyám, míg meg nem gyógyultunk.

A szüleim 1920-ban házasodtak. A gyermekáldás késett. Apám gyakran járt át imádkozni Keresztúrba. Kérte a rabbit, járjon közbe a Teremtőnél. Egyszer édesanyám is elment vele. Nem tudott szólni, csak a könnyei záporoztak. Reb Sájele a nevén szólította: Szurele (Szerén) ne sírj, kislányotok születik. Majd elkomorult, olvasott. Szüleim sokat emlegették, vajon mit olvasott ki a sors könyvéből? Én tudom a választ.

Mád

Az Észak-Magyarországon élők tudatában Mád neve és a zsidóság elválaszthatatlan fogalmak. Ez elsősorban egy kedves anekdotának köszönhető, amely szerint a Mádról Szerencsre fuvarban lévő zsidó a szeles időben pipáját kívánta meggyújtani és ezért úti céljának hátat fordítva indult meg szekerével, hogy kisvártatva megint otthon találja magát. Innen a mondás: “Úgy jártam, mint a mádi zsidó.”, azaz hiába fáradoztam, ott vagyok, ahonnan elindultam. A történetkén túl, Mád valóban rendkívüli szerepet játszott a Hegyalja (jiddisül: Hegyelach) zsidó mikrohistóriájában. A közösség és a hitközség legkorábbi korszakáról semmilyen konkrét adatunk nem maradt. A 17. század második felében szórványos adatok számolnak be arról, hogy Abaúj – és Zemplén- megyében galíciai kereskedők kutatnak a kóser bor beszerzési forrásai után. Joel Szirkisz krakkói levele adja tudomásunkra, hogy a Mádhoz közeli Zombor (ma Mezőzombor) faluban kóser bort termelnek. 1726-ban mindössze egy zsidó lakost találunk Mádon, viszont 1736-ban már nyolc letelepült családról van tudomásunk, akik a helybéli nemes urak oltalmát élvezik és kizárólag bortermeléssel -és kereskedéssel foglalkoznak. A családok száma 1746-ben tizenháromra rúg, az első ismert családfő egy Markovics Simon tanító. A hitközség megalakulása a 18. század Közepére tehető. A falu első ismert rabbija Mose Wolf Litman volt, aki még Lengyelországban született, és aki 1799-ig szolgált a hitközségben és mádon temették el. Érdekes, hogy egyik Prágában megjelent responsum gyűjteményben fordul elő Mád nevének első héber betűs említése, melyet Jehezkiel Landau címzett Wolf rabbihoz, aki úgy tűnik, korának ismert személyisége lehetett. 1769-ben megalapítják a Chevra Kadisát, amelynek 1793- ból keltezett “pinkász”-a (egyleti szabályzata és jegyzőkönyve fontos tudnivalókat tartalmaz a hitközség korabeli állapotáról. Érdekes, hogy Mád nem tartozott a jelentősebb hászid központok közé, annak ellenére, hogy a hagyomány szerint maga Bál Sem Tov is megfordult a településen. Ugyanakkor országszerte elhíresül a mezőváros jesivája, amelyet távoli vidékekről is felkeresnek a hallgatók. Az itt szolgáló rabbik közül kiemelkedő Amram Blum és Feivel Horovitz tevékenysége, akik, mint az ortodoxia képviselői heves harcot kezdeményeznek a budapesti rabbiképző szeminárium létrehozása ellen. Az intenzív hitéletet jellemzi, hogy ez idő tájt dájánt hozatnak, mivel a rabbi egyedül nem képes ellátni teendőit. A 20. század elején a jesiva bóherek száma már meghaladta a százat és a hallgatók közül sokan kapnak meghívást a nagy múltú hitközségeinek rabbiszékeibe. Mád a héber nyelvű vallásos irodalom jeles központjai közé emelkedett. Híres rabbija volt Winkler Mordechaj ( Mordche Leib) 1899-ben került Mádra. Nagy tekintélyéért és tudásáért messze födről keresték fel jesíváját. 1932-ben halt meg, responzumait több kötetben Levusé Mordechaj címen adták ki.

Olaszliszka

Olaszliszka, hétköznapi nevén Liszka, a Tokajhegyalja településláncolatának olyan jeles helye, amely mai ábrázatában csak nyomokban sejteti a fényes múltat, de napjainkban minden erővel régi tekintélyének visszaszerzésére törekszik. Olaszliszka a vészkorszak előtt az egyik legnépesebb hitközséget mondhatta magáénak. A közösség tagjai foglalkozás tekintetében alkalmazkodtak a település adottságaihoz, gazdasági infrastruktúrájához. Az egy nagykereskedőt leszámítva a két világháború között is iparosokból kiskereskedőkből, gazdálkodókból és bérlőkből állott. Mint a Hegyalján általában az első letelepülőket a borkereskedelem vonzotta a tájra. A kezdetben szerény létszámú “kile” létrejöttéről, alapintézményeinek megalakulásáról semmiféle értékelhető dokumentum nem maradt fönn. A huszadik század elején még a szájhagyomány által éltetett emlékezet szerint a település első generációs családjai közé Friedmann Hers rabbi, a Klein, Lefkovics, Eisenstetter, Horovitz familiák tagjait számlálta. A hitközség tagjainak sokáig az jelentette a legfőbb bevételi forrást, hogy ők kvártélyozták el a Galíciából és Oroszországból évi rendszerességgel ideérkező szállítókat, akikkel az üzleti kapcsolatokon túl lelki, hitéleti szálakon keresztül is egyre szorosabb köteléket ápoltak. A hegyalját nem csupán gazdag, vagy kevésbé módos “odaáti” kereskedők látogatták, hanem szórványosan, majd egyre nagyobb számban ún. sász polákok is érkeztek, – haszid jámborok, akik az őshaza zsidó kisvárosainak bensőséges, olykor rajongó, -a külvilágról megfeledkező- eksztatikus cselekedetekre is hajlamos mentalitását elplántálták ezen az áldott vidéken. Számukra a klíma, a vegetáció burjánzása joggal idézhetett olyan bibliai szövegeket, amelyek a ködös, esős Galícia helyett inkább a Szentföld tájainak illúzióját keltették. A hitközség virágkora és mondhatni világhírűvé válása akkor történt meg, amikor a Horovitz, Klein, Veinmann, Goldberger család által vezetett hitközség rabbit választott. Döntésük hosszú évtizedekre meghatározta a liszkai zsidóság nagy részének sorsát, életvitelét, egyúttal a falu nevét beleplántálta a világ haszidjainak lelkébe. A hitközség vezetőinek választása Friedmann Herselére esett, aki Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi “udvarában” töltötte ifjú éveit. Mestere mellett nem csupán a haszidizmus kabbalizmusba forduló gondolkodásmódját, hatalmas talmudikus műveltségét sajátította el, de magáévá tette igazi cáddikok aszketikus életvitelét, filantrópizmusát is. Az egyszerű, életszeretettől áthatott istenkereső bölcsesség igen rövid idő alatt hatalmas hívőtábort szerzett a fiatal rabbinak, akiben sokan mestere reinkarnációját vélték felismerni. Híre meghaladta az ország politikai határait. A szokások szerint péntekenként “tis-t” tartott, ahol százak versengtek ünnepi kalácsának morzsáiért. Teitelbaum rabbi halála után az egész észak-kelet magyarországi zsidóság haszidizmusra hajló tömegei őt tekintették első számú spirituális tekintélynek. Számos legenda maradt utána, például, megszállott messiásvárása arra késztette, hogy házát szilárd alap nélkül építse.

Az újhelyi rabbiszéket 1852-ben, több mint egy évtizeddel a hászid Teitelbaum halála után Jirmijáhu Lőw foglalta el, aki morvaországi (oberlandi) származású volt, és mint ilyen, erős ellenszenvvel viseltetett a hászid életforma és mentalitás iránt. Az askenáz irányzat ellenzői így kizárólag a liszkai rabbi udvarában lelhették fel azt az atmoszférát, amely lelki igényeiknek megfelelt. A hitközség létszámához képest nagy zsinagógát építtetett, amelynek zárókövét a jeruzsálemi templom pusztulására emlékeztetendő- nem hagyta beépíttetni. Sajnos, a liszkai régi zsinagógáról kevés egyebet tudunk, de az 1970-es évek végén egy magánház udvaráról a miskolci Herman Ottó Múzeumba került egy szépen faragott tojásdad kő “Legyen szívetek teljes!” felirattal és feloldhatatlan, rejtélyes kronosztikonnal (a feliratot Raj Tamás főrabbi úr fordította).

A rebbe 1874-ben halt meg és nyughelye azonnal híres zarándokhellyé vált, amit a vészkorszakot megelőzően minden év Áv hónapjának 14. napján ezrek kerestek fel. A rebbe halálával azonban hirtelen hanyatlásnak indult a hitközség, miután megszűnt a kor egyik legnevezetesebb vallási “turisztikai” vonzerejét jelentő hászid lelki Paradicsom. A cáddik írásban megjelent művei közül a legismertebbek az Ach Peri Tóv – homiletikus elmélkedéseket és a Hajósor Vehatov című ünnepi és gyászbeszédeket (heszpedeket) tartalmazó gyűjteménykötetek.

A régi liszkai zsidó életből a temetőn kívül nyomtalanul eltűnt minden, ugyanakkor írásművek és dokumentumfilmek, a hegyaljai zsidó sors szimbólumaként rögzítették a liszkai zsinagóga maradványainak pusztulását. Talán a legszívbemarkolóbb ezen írások közül Kőbányai János Magyar siratófal című munkája. Az írás felidézi Jancsó Miklós két,- 1965-ben és 1975-ben forgatott dokumentumfilmjének történetét. Befejezésül álljon itt egy idézet a valóban siratófallá lényegült, majd végképp az enyészet martalékává lett olaszliszkai zsinagóga-csontvázról szóló fájdalmas emlékezésből:

“… A zsinagóga épülete erősen elhanyagolva állta a sietős szelek rohamát. A kitört ablakokon átsüvöltve tétován csapkodó ajtószárnyakat, megrongált, szúette bútorokat nyikorgattak, belelapoztak a törmelékes, koszos padlón heverő imakönyvek bénán fittyedő lapjaiba. Ebbe a pogrom utánigettót idéző “díszletbe” lépett be a két utolsó liszkai zsidó. Kicsomagolták a táliszukat (imasáljukat), egy viszonylag épen maradt padból elővették imakönyvüket. Elénekeltek egy fohászt. Öregesen töredezett hangjukon a keleti dallamok hullámzása felidézte, de el is csitította-ringatta a fájdalmat. Néhány szép “közeli” a megroggyant sírokról, a vonatsínek mellett fekvő temetőről. Vonatzakatolás, a közelgő mozdony füttye. Ennyi. Atlantisz búcsúpillantása az utolsó, talpalatnyi földcsúcs körül felhabzó vízből, mielőtt végleg az óceán mélyére süllyedne. Tíz év múlva – amikor a film második része készült- nincs már élő zsidó a faluban. A zsinagóga még áll. Belseje üresen kong. A padok, ahonnét az öregek elővették az imakönyveket, s maga a frigyszekrény eltűntek. Szűköl a csend. A csupasz falak közt egy helybeli kisfiú ugróiskolát játszik. Két pesti rabbinövendék lép be az emlékművé halt térbe. Vállukra borítják az imasálat, hónuk alól előveszik a könyvecskéket, s a frigyszekrény irányába hajlongva elénekelnek egy imát. A temető. Háttérben a csinosodó, gyarapodó falu sátortetős házai. Vonatfütty. Ennyi.Újabb tíz év múlva ezt a zsinagógát kerestem… A nyári forróságban izzó, néptelen faluban a helyén is találok mindent. A zsinagógát: nem. Nincs ott az épület. A sakterház oldalán előrehaladva bevetem magam a lábamra hullámzó embermagasságú zöldtengerbe. Emelkedő. Aztán meglátom. A falat. Azt a falat, ami a zsinagógából maradt…”

Sátoraljaújhely

Az 1770-es évekre köszöntött be a hegyaljai zsidóság történetének első fénykora. A népesség tetemes szaporodása, a viszonylag jó közbiztonság, a prosperáló kereskedelem virágzó hitközségek kialakulásához vezetett, amelyek sorában Sátoraljaújhely, hol közösségének nagysága, hol intenzív szellemi kisugárzása folytán gyakran játszott vezető szerepet. Miután a város a 19-20. században a magyarországi ortodox és hászid zsidóság egyik fellegvára volt, a rítus és mentalitásbeli különbségek, a társadalmi rétegződések és korlátok több istentiszteleti hely létrejöttéhez vezettek, amelyeknek pontos számát ma már nehéz volna megállapítani, ha a kis közösségek és társulatok “stibl”-jeit,-imaszobáit, is figyelembe vesszük. Sátoraljaújhely két zsidótemetője közül a régebbi a város délnyugati bejáratánál fekszik. Több mint másfél évszázada zarándokok sokasága keresi fel a magyarországi haszidizmus megalapítójának, Móse Teitelbaum rabbinak a sírját, amelyet egy régi, de 198o-ban átépített és modern építészeti köntösbe öltöztetett ohel (“sátor”, sírépítmény) rejt. Teitelbaum rabbi nem egészen tisztázott helyen (talán Przemyslben) és időben, – (1759-ben, vagy 61-ben) született. 1808-ban telepedett le Újhelyben, ahol a hitközség rövidesen megválasztotta rabbijának. Karizmatikus egyéniségéhez nagy tóratudás társult. Cáddikként, csodarabbiként tisztelték, tanácsait az élet minden területén kikérték és megszívlelték, mindemellett sokan keresték fel talizmánjaiért, az un. Kámeákért, amelyeknek bajelhárító és oltalmazó erőt tulajdonítottak. Röviddel letelepedése után jesivát alapított, aminek nagy szerepe volt a haszidizmus terjesztésében. Közismert történet keringett róla, hogy ujhelyi gimnazista korában meggyógyított és megáldotta Kossuth Lajost és egyúttal megjövendölte fényes politikai karrierjét is. Teitelbaum rabbi 33 évig tevékenykedett Újhelyben. A tanítás mellett kiterjedt irodalmi munkásságot fejtett ki. Vallási műveinek nagy részét a Szentítás könyveihez fűzött kommentárok, erkölcsprédikációk és un. Responzumok – feleletgyüjtemények adják. 1841-ben bekövetkezett halála után egy megosztott hitközséget hagyott hátra, olyannyira, hogy az általa alapított dinasztia egyik tagját sem ültethette az újhelyi rabbiszékbe, így utódai Máramarosszigetre költöztek, ahol népes és nagy kisugárzású hászid központot építettek ki.